„A nem közönséges embernek joga van lelkiismeret-furdalás nélkül átlépni bizonyos akadályokon, de csak az esetben, ha eszméjét, talán az egész emberiség számára üdvös eszméjét másképpen megvalósítani nem tudja.” /Dosztojevszkij/
„A cél szentesíti az eszközt” hallhattuk sokszor az igencsak ismert szavakat Loyolai Szent Ignáctól, mely machiavellisztikus kifejezésmódjával számos mozgalmat, majd később marxista és nacionalista eszméket szült. De mi az igazság emögött?
Ebben az írásban próbálom részben megcáfolni a fenti Dosztojevszkij idézetet, melyben a cél csak akkor szentesíti az eszközt, ha az a közjó és a világ érdekében áll.
Persze kell mindehhez egy rátermett ember, aki nem közönséges, akinek szilárd elképzelése van a világ és az élet működéséről, hatalmas kitartással és intelligenciával rendelkezik. De hogyan is jellemezhető az ilyen ember?
Rögtönzött közvélemény-kutatásban a következő kérdésekre vártam a választ:
1.) Milyen a nem átlagos, nem közönséges ember?
2.) Mennyiben térhet el a normáltól?
3.) Feljogosíthatja-e ez a képessége kivételes cselekedetekre?
4.) Kiterjesztheti-e ez alapján egyéni eszméit a közösségre, ha ezen eszme jót tesz a közösségnek?
A megkérdezettek többsége szerint a nem közönséges ember felmutat olyat, amire nem mindenki képes, a végletek embere, legtöbbször különc. Abban a kérdésben, hogy mennyire térhet el a normáltól, számos különböző választ kaptam: voltak, akik szerint akármennyiben, akár teljesen eltérhet az átlagtól, ha már egy nem átlagos gondolkodású emberről van szó, és voltak, akik az ellenkezőjét állították, azaz a társadalom szerint nem lehet szembetűnő a különbség, mivel az egy idő után kivetné magából. A harmadik kérdésben általában kétféle választ kaptam: az egyik szerint határozottan nem jogosítja fel az illetőt, hogy kivételes cselekedeteket vigyen véghez. A másik fél kissé tartózkodóbb volt: a körülményektől függően akkor, és csak akkor vihet véghez bizonyos dolgokat, ha az a közösség érdekeit szolgálja. Ezek alapján mindenki egyöntetűen azt hangoztatta, hogy csak abban az esetben terjesztheti ki eszméit, ha az megegyezik a köz érdekeivel.
Általános tendencia mutatja, hogy a közösség érdeke nem mindig egyezik az adott „nem-átlagos” ember eszméivel, ideáival. Számos példát találhatunk rá a történelemben, a türannoszoktól kezdve a bolsevizmus vagy a német nácizmus elrettentő iskolapéldáján át, melyeket mind hasonlóan zseniális, végletekbe fulladó, már-már megtébolyodott emberek idéztek elő, alátámasztva a fenti állítást. Ellenben ugyanennyi példa igazolja, hogy ilyen esetekben a közjó érdeke nem egyezett az adott „nem-átlagos” ember eszméivel: felkelt ellene, és kivetette magából a megdönthető, kényszerített ideákat.
Az új eszmék alapján való újraszerveződés mind politikai, társadalmi, és etikai szinten mindig kockázatos volt. Olyan idea, nincsen, mely mindenkinek jó lenne, ami mindenkinek az érdekeit szolgálja. Az adott ”nem-közönséges” emberünk pedig foggal, körömmel harcolhat eszméinek megszilárdításában, nem érhet célt, csak az etikai és erkölcsi normák kitörlésével, majd újraírásával, akárcsak Orwell 1984 című regényében. A múlt kitörlésével, a társadalmi normák újrateremtésével olyan társadalmat hoztak létre, mely örökérvényűvé, múlt és jövő nélküli egyhangú szürke életformává vált. A politikai rendszer az elnyomás következtében megszilárdult, a létező vagy éppen kitalált hatalommal szembeszegülni kívánó Winston Smith az az ember, aki átlátja az éppen létező világ működését, az emberek gondolatainak szabályozását.
Winston lesz tehát a „nem-átlagos” ember. Társadalmi és politikai változást akar, így egy bizonytalan módon született (vagy létrehozott) elméletbe, Goldstein könyvébe és eszméibe kapaszkodik, harcol az elnyomás ellen, naplóba kezd, ami magában bűntény, és ezt tetézi, hogy Juliával találkozgat. Tehát mi is most Winston? Nem közönséges, határozott erkölcsi társadalmi és politikai világképpel rendelkező alak, mely szemben áll világának a normáival. Nem mutatja, a felszínen nem látszik, hogy szembefordult volna azokkal, nem néz Juliára, mikor találkoznak, elbújik naplót írni, a könyvet úgy csúsztatják a kezébe táskástól a tömeg közepén, hogy észrevétlen maradjon. Mégis eltér a normától, még ha csak gondolkodásmódban is, ezzel pedig bűntényt követ el. Ebben a totalitárius rendszerben viszont nem lehet senki sem más, mint a többi.
Az, amit Winston közvetíteni kíván, egyáltalán nem lehetséges: a Párt leszámol minden ellenséggel, kitörli őket a történelemből, a világból, amelynek már nincsen történelme. Mégis, mikor ráeszmél a Könyv olvasása közben, hogy az elbutított agymosott és létminimumon tengődő tömegek ereje mégis mekkora, megpróbálja elképzelni a pusztítást, melyet az okozhat, és ezt a duplagondol elve alapján elkönyvelhetjük sikernek. Gondoljunk csak bele: átlépte a gondolatmosás akadályát, sikerült kivédeni azt a propagandaháborút, amivel a tömeget, és vele együtt őt is butítják, sikerült leküzdenie a lelkiismeret-furdalást is, ha volt neki.
Ezekben a diktatórikus rendszerekben a cél tehát szentesíti az eszközt, mégha az csak egy szlogenben vagy egy jelszóban is védi csak a közösség érdekét, (vehetjük példának a Rákosi-kultuszt, vagy bármely más diktatórikus rendszert, mely az elnyomott tömegekre alapul) de mi van akkor, ha az eszme nem egy csoportban, hanem egy egyénben születik meg? Ebben az esetben az egyénnek magának kell kiharcolnia az eszme terjedését, bizonyos reális vagy irreális cselekedetekkel, mely leggyakrabban csak az adott „nem-közönséges” egyénnek tesz jót. Lehet ez egy újabb forradalom, vagy egy szánalmas próbálkozás egy forradalom kirobbantására, állításunk máris beigazolódni látszik. Tehát keressünk egy ifjú feltörekvő, határozott céllal rendelkező egyént, aki változtatni akar a világon
Szerencsés választás Julien Sorel, mint feltörekvő fiatalember, aki jelen esetben túl későn jött a világra ahhoz, hogy a nagy példakép, Napóleon seregébe csatlakozhasson, és a felemelkedés egyetlen reményét a papságba helyezi; egy komplikált és paradox jellem: becsvágyó, gőgös és naiv. Fellázad a lenézéssel szemben, az önbecsülése igen nagy, viszont emellett szinte egész életében rákényszerül a szerepjátékra („jól játszottam a szerepemet”) Ebből fakadóan roppantul bizalmatlan, képes összeesküvés-elméletek gyártására is (például Mathilde szobájában), és már-már betegesen gyanakvó.
Az új forradalomba vetett hite végletekbe csap át: úgy vélekedik, mintha háborúba, csatába indulna és harcolna: „feladatot teljesített, hősi feladatot”, „részletes haditervet dolgozott ki”, és mikor Altamira gróffal találkozik, megértő társa talál a republikánus forradalmárban: olyannyira, hogy egy pillanatra elfeledkezik szerepéről, és leveti a maszkot.
Julien Sorel célja tehát a forradalom megvalósítása, eszközei ehhez pedig mások megvezetése, és ebből kifolyólag a ranglétrán való felkapaszkodás. Az, hogy ez mennyire etikus, vagy nem etikus, nem lehet objektíven megítélni: a saját lelkiismeretén való átlépéssel, és ezáltal a többi ember kihasználásával elért cél az érzelmi káoszban, amit ez a fajta viselkedés okoz, nem vihető véghez, így saját eszméjének áldozatává válik. De Renalné megölési kísérletével az utolsó érzelmi akadályt próbálja elhárítani, hogy ne álljon semmi előtte, de viselkedése kirívó lesz a társadalom számára, és az kiveti magából.
Másra ráerőltetni az akaratát senki nem tudja: a világ mindig ellenáll az ilyesfajta törekvéseknek, és ha csak hosszabb-rövidebb időre is képes megtűrni, a „nem-átlagos” emberünk soha nem tud olyat kitalálni, ami mindenkinek jó lenne. Ami mindenkinek jó, az már átlagos, és a definiálhatatlan „nem-közönséges” ember általános tulajdonságaival ez nem egyeztethető össze. A kudarc, a bukások, mind azt jelzik, hogy a cél, amiért az adott illető küzdött nem jó mindenkinek, így nem valósítható meg.
Nem volt megvalósítható Winston elmélete, mert az elnyomott, tudatlan, és korlátozott világ keretei között a szabadág csak zűrzavart szült volna; nem volt megvalósítható Julien Sorel célja sem, mert önkényes szándékkal semmi sem maradhat örökérvényű, és ugyanígy a történelemben sem. Nem volt soha egyetlen Nagy Testvér (aki soha nem halt meg, és talán soha nem is létezett), hogy összetartson egy olyan világot, ahol talán nem is létezik semmi, a totális diktatúra rendszerén kívül. A történelemben a „nem-közönséges” emberek mindig léteztek, mindig hús-vér emberek voltak, önnön hibáikkal, és mindig a saját elméjük és „nem-átlagos” jellemük csapdába estek.
„A nem közönséges embernek joga van lelkiismeret-furdalás nélkül átlépni bizonyos akadályokon, de csak az esetben, ha eszméjét, talán az egész emberiség számára üdvös eszméjét másképpen megvalósítani nem tudja.” /Dosztojevszkij/
Formáljuk kicsit újra a „nem-közönséges” emberünket.
Joga van. De ha ember, úgy lelkiismerete is van. Ha lelkiismerete van, akkor képtelen bármilyen borzalmas tettet végrehajtani, hogy megvalósítsa a célját. Tehát ennek az embernek nincsen lelkiismerete.
Az eszme nem mindig jó. Van amikor végzetes, van amikor üdvözítő, így számos permutáció lehetséges. Íme két gyakori példa:
1.) Ha az emberünknek nincsen lelkiismerete, az eszme rossz, az eszköz rossz, a cél ezért nem lehet nemes. Utópia lehet, de az utópia azért utópia, mert egy elképzelt szebb jövőt akar ábrázolni. Az is marad.
2.) Ha az emberünknek van lelkiismerete, vagy éppenséggel volt, és a cél nemes, az eszköz – a lelkiismeret meglététől függően – lehet rossz vagy jó. Ezt az emberiség ítéli meg.
Az emberiségnek márpedig általában igaza van. Amit nem szeret, nem fogadja el, nem teszi magáévá, és ha a cél, az adott eszme nem szolgálja a javát, nem megvalósítható, semmilyen eszközzel. Az eszme, melyet megvalósítani igyekszik emberünk, mindenképpen közös érdeket kell, hogy szolgáljon, hiszen eddig is akadt rá bőven példa: Csak a jó cél szentesíti az eszközt.